"Háromba vágtad, édes jó Lajosom?" "Nem, négybe. Négy egyforma darabba." - motoszkált a fejemben a mondat, vasárnap reggel hét órakor, amikor Dmitrij bekopogott az ajtómon, és bocsánatkérően mosolyogva közölte, hogy negyvenedik születésnapja van. Ami azt jelenti, hogy meg szeretné hívni ebédre a társaságot. Borscsra természetesen, mert az az igazi étel. Tehát  borscsot akar főzni. Csakhogy nem tud. A felesége igen, de a felesége most otthon van Donyeckben. Viszont én is biztos tudok, mert hasonlítok a feleségére. Dmitrij praktikus képletekben gondolkodó fejében a nő az, aki tud Borscsot főzni. Értettem én, de ez így egy kicsit túl sok információ volt  korareggelén a hetem egyetlen, gondolatban sokszor körbesímogatott szabadnapjának,  amin képzeletben Cardifftól kezdve Southamptonig mindenhol jártam már. Ebédre ott volt a borscs húsz emberre. Miközben Dmitrij hálásan feszített az asztalfőn, és azt ismételgette, hogy a felesége főztjének épp ilyen íze van, én titokban kiosontam az oldalajtón. Egyenesen Windsor felé. Szeretném azt írni, hogy annyira dühösen, hogy a mókusok menekültek a lépteim elől, de ez  nem igaz. Rám se hederítettek - vadgeszetnyét nyamnyogtak dudorodó hassal. Én meg valószínűleg mosolyogtam közben.