Mielőtt a szabadkőműveseké lett volna, puritánok lakták a farmot. Egyikük Cromwell-t is ismerte. Nagyjából háromszáz hatvan évvel ezelőtt. Hogy az előtte való ötvenben ki élt itt, az homályos. A pajta szelllemei talán meg tudnák mondani, de őket nem kérdezzük. Barátságtalanok, nincs modoruk. Csapkodják az ajtót. 

Most heten élünk itt. Gentlemant kell megemlíteni mindenekelőtt, a cambridge-i, öltönyös urat. Gentleman négy ország irodalmát olvasta végig, mindet a saját nyelvén. Emelett rendületlenül hisz a varázslók létezésében, s abban is,  hogy azok néha éjjeli lepkévé transzformálódnak. Itt lakik lánya,  Detty is, aki bárénekes Londonban és meglepő dolgokat művel a farmon: például dolgozik. Van egy skót színészünk,  Bob. Címlapokon még nem láttam, de ez valószínűleg csak idő kérdése. Specialitása a sátáni kacaj, amit az elmúlt két napban sokszázszor elpróbált.Most már tökéletesre csiszolta. Aztán egy széplelkű életművészünk, Philipp, akinek eddigi legnagyobb teljesítménye saját bevallása szerint, hogy egyjegyű híján háromjegyű számú nővel volt már viszonya, és egy világjáró nagyasszonyunk Madeleine.Eredeti nemzetisége homályba vész, hol olasznak, hol amerikainak, hol angolnak, hol franciának vallja magát. Hogy mikor és mennyi időt töltött ezekben az országokban, talán már a saját emlékezetében sem rendelkezik határozott kontúrokkal.  Végül de nem utolsó sorban itt van  Harlen, egy századeleji lvov-i rabbi és egy ír kocsmáros furcsa ötvözete, küllemét, habitusát és felmenőit tekintve is. És én. Én csak véletlenül és átmenetileg. Munkát keresek Londonban, rendeset. ( Kurátor, történész, levéltáros, ilyesmi.). Itt  Vasalok. Konyhát takarítok. Anyuka vagyok. Gyerek vagyok. Hugi vagyok. Szerkesztek egy világháborús naplót kiadásra.  Igazából semmi közöm ezekhez a dilisekhez - vagy csak egy kicsi: szeretem őket. 

A háztartáshoz tartozik ezenkívül Mary Poppins - az ő feladata locsolni a virágokat szerte a telken. Néha felbukkan, egy akkora kannával, mint ő maga, elújságolja konyhaablakon át, hogy citromfagyit vett, mert az az igazi, aztán eltűnik. Henry, a madarászunk pedig a telek végén húzódó Chess folyócska mentén járkál álló nap távcsővel a nyakában. Esténként leül a kandalló elé, elmeséli, hogy fejlődnek a vízityúk fiókái, aztán hazamegy.

Az állataink fejében is valamiképp furcsa lehet az idegpályaösszeköttetés. A vadkacsáink előszeretettel ülnek a tölgyfa tetején, a szarkáink olyan kövérek, hogy néhány lúd megirigyelné őket, a mókusaink pedig szoros barátságot tartanak fenn a vízityúk-kolóniával.

Ennyit prologosként. A szedrespite és a morcos ír történetét holnap olvashatjátok.