" Ide gyere, a szélső kasszához! Ide csak egy irányból lehet lőni" - irányítja mackó férjét testes délbrit kiejtéssel egy túrabotos, hátizsákos háziasszony. Mosolyog, persze a mondat képtelenségén egy kicsit, félszegen, mert ilyen napon nem illik, zavartan, ahogy temetéseken beszél az ember, összemosolygunk, esetlenül, kiszolgáltatottan. Aztán könyékig eltűnik a hátizsákban, hogy egy termosszal bújjon elő. Kortyol. Máris kisimultabb az arca. Hát persze, tea. Mindenre megoldás. Terroristákra is.  

 A Victoria pályaudvar fele lezárva, "Tudják, azért..." mondja a hangosbemondó. Rendőrök vágják folyosókra az ideges embernyájat.. Az asszony kabátján gyöngyből fűzött pipacs. "Lest we forget" száz éve brit fiúk haltak ezrével értelmetlen halált egy értelmetlen háborúban. "Dolce et decorum est pro patria mori"- verték a fejükbe a parancsnokaik. Fenét. A halálban semmi szép nincs. A halál  vér és sár és rothadás és hiány.  Az övék épp olyan értelmetlen volt, amilyen a srácoké Párizsban, amilyen a mienk volna sorbanállva a pályaudvari tömegben. "Egy felnőtt St. Alban's-ig, csak oda, köszönöm." - milyen groteszk volna erre a mondatra várva meghalni.

Egy pont után a feszültség haragban robban bennem: "EZEK, ezek éppen ezt akarják: hogy itt álljak Európa közepén, és feladva elmúlt sokszáz évünk egyesével kiharcolt értékeit, azt latolgassam bőrszín és vallás alapján, hogy lehet-e a tömegben terrorista.Hát én nem fogom. Nem fogok félni. Nem süllyedek vissza évszázadokat.  Ha bárki merészel tüzet nyitni London kellős közepén, én nekimegyek. Neki én. Tízkilónyi könyv- tiszteletpéldánnyal, ami itt bújik a papírzacskóban. Európai szavakkal fogom addig ütni, amíg mozog. Amíg mozgok.

Markomban a jeggyel - felnőtt, St. Alban's-ig, csak oda - talpam alá veszem a várost. Alapvetően csak  hetven perce vagyok újra Angliában.

Szeretem ezeket az átmeneti órákat, amikor egyik országból egy forgószél hirtelen kiemel, és letesz  egy másikban, és még minden  valószerűtlen,  kicsit kényelmetlen, mint egy régen hordott ruha, ami igényli, hogy az ember megmozgassa a tagjait benne, újra begyűrje a régi ráncokat. Szeretem, ahogy a " vágányok Cegléd felé" feliratokat egy hirtelen kattintással  felváltja  a "mind the gap", ( és viszont), szeretem, ahogy lassan átformálódik a hallásom, és már nem akar magyar szavakat érteni az angol  háttérzajban ( és viszont). Talpam alá veszem tehát a várost, hogy újra gyűrjük vele egymáson az élet mozdulatráncait. Hagyom, hadd vigyen, rábízom, merre.  Valahol a Westminster és a Pimlico között, a Temze-kanyar háromszögében ( legyünk pontosak:  körszeletében) elcsendesednek az utcák. Most járok arra először. A házak felett bekandikál a London Eye pirosan, és a Shard üvegcsúcsa kéken, az utcákban mégis, mintha háromszáz éves csend ülne.  Ezek a falak mindent láttak. Láttak máglyára küldött katolikusokat, és látták a forradalmat. Látták Hitler Messerschmittjeit, és Blair győzrelmét. Mindent.

Nepáli taxisofőr tüzet adva:

"Nem tévedtél el, ugye?"

"Nem, nem, csak sétálok. Próbálok visszaszokni Londonhoz."

" Hol laksz?"

"Magyarországon."

Felszisszen. "Mi?"

Helyesbítek. "Vagyis itt."

Nevet. "Ne hozd rám a frászt."

Helyesbítek. "Itt is. Most épp itt."

"Jójó, tudom. Én is. Meg Nepálban. De rámhoztad a frászt."

Nevetünk.  Ő barna arccal én fehérrel. Ott hirtelen lehullik a vállamról a Párizs-félelem.